Csabai Andrea:
Ősz közeleg
Ősz közeleg.
Kocsmaszagú Istenek
minden szeszélyükkel
rád zúdítják
az évek összes fájdalmát.
*
Kávéscsésze kuporog az asztalon,
az esőcseppek didergő álmokat
fosztanak ki,
a meggyötört utakon
inkább behunyják szemüket a fák.
*
Az éjszaka hírnökei
kíméletlenül
ontják feléd
az ócska közhelyeket,
sosem hallott dallam
oson szíveden át
a semmibe.
*
Egeket karcolnak a hegyek,
magába szippant
ezernyi borús látomás.
Ősz közeleg,
feltartózhatatlanul.
---
Összefonódások
Az én utamon nincsen semmi átok,
Isten őrzi a szeretéseket,
dalolásznak a mezei virágok,
csokrot köt a szél. Terebélyeset.
Lehetek távol, vagy épp közel hozzád,
kiáradhat a folyó és a tenger,
a fény mindig öleli a fák lombját,
majd összefonódik a csendekkel.
Néha az idő göröngyössé válik,
az ég kisimítja a rögöket,
az esőcseppekben szivárvány játszik,
este látni a csillagköröket.
Az én utamon nincsen semmi átok,
kiáradhat a folyó és a tenger,
az esőcseppekben szivárványt látok,
épp összefonódik a csendekkel.
---
Hajnalcseppek- Kislányomhoz
Fél hatkor feldanássza
az egész házat,
jönnek a körbeszeretések,
és mint aki jól végezte dolgát,
visszaalszik.
*
Mosolyog a hajnal,
színeket fest a ház falára,
fénycseppek tükröződnek
az ablakon.
A tó vize huncutul csobban,
fickándozik benne az ég,
lombok között
csodálózik a Nap.
Szivárványba fonódik
minden ébredésed.
Ragyogsz.
---
Kicsi vagyok
Óriások most a házak,
mindig, mindig kukucskálnak.
Miért takarják a Napot?
Ott is hagytam csapot- papot.
*
Vajon a szél, hogyan szalad?
Miért lohol? Miért nem marad?
A sapkámat miért kapja le?
Jöjjön ide, de ízibe!
*
Vajon a Hold miből lehet?
Megkóstolnám, vinnék neked.
De mivel még kicsi vagyok,
adj rá inkább egy kalapot.
---
Belőled eredő
(Kisfiamhoz)
Minden belőled eredő
pillanatban
tisztán csengnek a
hangok,
a papírra simított
álmaidból is
új világ születik.
S mikor együtt eljátsszuk
a mesénket,
(mindig Te vagy a repülőautó)
dallal kísér a szellő,
és a szivárványliget felé
vezető úton,
gyermekké válik a létem.
---
Dallam hív
Álmos az erdő,
alszik a táj,
csendben a szellő
fénydala vár.
Gyúlnak a gyertyák,
mécses az ég,
mind kitalálják
mit hoz a vég.
Táltos a felhő,
táltos a rét,
szárnya ha megnő,
csillog az éj.
Látszik a lélek,
látszik a szív,
tiszta reménynek
dallama hív.
---
Krizantém- csend
Jégvirág nyílt az ablakon,
didergett megannyi lélek,
nagykabátban dúdolt a szél,
messzire szállt az ének.
Sírokra görnyedt az idő,
az égen mécsesek gyúltak,
belepte a hó a földet,
a csillagok elnémultak.
Krizantém-csend a november,
a szívben zokog a bánat,
előtör minden fájdalom,
még a Hold is belesápad.
---
Holdtölte
Hívnak a csendben az éjjeli álmok,
hópihe alszik a felhők mögött,
alszik a szélben az égi világ is,
halkul a dallam a szíved fölött.
Halkul a dallam, a lelked az ének,
tó vize csobban a kertek mögött,
angyalok óvnak, a Hold kiegészült,
és pihen Isten az álmok fölött.
---
Két csend között
Két csend között
ragyog a végtelen
fák nyújtóznak
minden szép reggelen
fák nyújtóznak
minden szép reggelen
Kicsi házam
az égbolt közepe
fény borítja
éjjel nappal nekem
fény borítja
éjjel nappal nekem
Hazám Hazám
a mindenség öleljen
tiszta légy a
magyarok szívében
tiszta légy a
magyarok szívében
---
Csöndről csöndre
Az ég ma is álmos
csak egy madár száll most
ágról ágra
egyedül a nagyvilágba
A Hold halkan lépdel
az Istentől fényt csen
csöndről csöndre
földből ölbe
neked adja mindörökre
---
...és az Isten is látja...
Babaillatú a csend
a házban odabent
vidáman pattog a tűz
minden bánatot elűz
az ősz esőcseppekből
gyöngysort fűz a tájra
és az Isten is látja
ahogy szívünkben ragyogsz
---
hajnalcsillag
undort öklendezett a seszínű ég
szánalmas lépteid elvesztek
a néma csendben
*
hajnalcsillagra borult a rumos flaska
foszladozni kezdett a szeretés
tükröződött bizonytalanságban
a víz nem mozdul
*
nem törődöm arckifejezéssel
tehetetlenséget zümmög a nyár
mögötte összesúgnak az illatok
*
megidézett valóságodban
az Isten is csak bábú
nincs szépség
nincs szerelem
te sem létezel
---
elfelejtett illatok öleléséből
elfelejtett
illatok öleléséből
előtört
az emlékezet
az elmén túli igazságok
da Vinci-kódba
tömörültek
megfeneklett
csendlátomásokba
görbült a tér
sztrájkba lép
a szél
folyékony üzenetek
palackjában apró buborékok
viháncolnak
ébren marad a nap
istenek kergetőznek
az égbolt alatt
*
táncoló falevél
fény
érintés
elfelejtett illat
emlék
ölelés
húzd el cigány azt
a nótát melyben
újjászülettem
---
Neked adja
Hajnali fények mesékbe bújnak,
ragyogó égre reá simulnak.
Játszik a szellő, falevél zizzen,
ébredő Napnak gondja most nincsen.
Hajnali fények viruló dalban,
hallik az égen egyre lágyabban.
Ébredő tájra kacag az élet,
és neked adja a mindenséget.
*
Talán...
Talán ha Hazám újra gyermek lenne,
nem volna ennyire hatalmas terhe,
a hitből tiszta patak csörgedezne,
talán, ha Hazám újra gyermek lenne.
Talán ha Hazám újra gyermek lenne,
minden bánaton felülemelkedne,
a fény ráhajolna a fellegekre,
talán, ha Hazám újra gyermek lenne.
Talán ha Hazám újra gyermek lenne,
az égboltnál is ragyogóbb lehetne,
az Isten ránk csak fényt lehelne,
talán, ha Hazám újra gyermek lenne.
---
Nekem a Hazám...
Nekem a Hazám, aranyló búzakalász,
mindig ragyogó szeretés,
olyan mint a legédesebb foszlós kalács,
és földeken a bő termés.
Nekem a Hazám, oltalmazó ölelés,
ezernyi áldott pillanat,
olyan mint az üde, hófehér érintés,
az égen is tiszta marad.
Nekem a Hazám, illatozó rózsaszál,
imáinkból fűzött gyöngysor,
a szívében a jó Isten hazatalál,
kérlek vigyázz rá utókor.
---
Vacog
Jön az ősz messzi tájról,
rőt színű a messzeség,
búcsúzik a szél a nyártól,
libabőrös már az ég.
Jön az ősz messzi tájról,
halványul a fénysugár,
búcsúzik a szél a fáktól,
szótlanul a köd szitál.
Jön az ősz messzi tájról,
mindenhová bekopog,
búcsúzik a szél a nyártól,
össze vissza toporog.
Jön az ősz messzi tájról,
csupaszodik a határ,
búcsúzik a szél a fáktól,
békéje most tova száll.
Jön az ősz messzi tájról,
sírhantokon búja zsong,
búcsúzik a szél a nyártól,
elbújik a napkorong.
Jön az ősz messzi tájról,
felhők sírnak áztatón,
búcsúzik a szél a fáktól,
s vacog üres ágakon.
---
Csillagok remény
Csillagok, remény, gyertek közelebb,
könnycseppeket hullajt a sokszínű ősz,
fák, bokrok, kicsit még zizzenjetek,
szeressétek a földet mint azelőtt.
Csillagok, remény, gyertek közelebb,
a hegyek, völgyek fölött ragyogjatok,
és mutassátok meg mindenkinek,
hogy ti vigyázón mindig itt voltatok.
Csillagok, remény, gyertek közelebb,
hozzátok el magatokkal az Istent,
békesség legyen, ne csak idebent,
hanem végre ott is, ahol most nincsen.
---
Nekem az ősz....
Ősz van. Rőt színében tündököl a fény,
kávéillatú csendben a derengés,
most olyan akár egy megfestett ösvény,
s békésen ringatózik a teremtés.
Nekem az ősz álmodozó kis patak,
tiszta tükrében az égbolt is ragyog,
már régen a szívembe csókoltalak,
nincsenek vacogó éjek, nappalok.
Nekem az ősz a falevelek tánca,
lombhullató időben játszik a szél,
és minden felhő mögül csak azt látja
ahogy rőt színében tündököl a fény.
---
Télbe fordul
Csöndbe burkolózik a táj,
köd takarja el a Napot,
lassan az ősz elszundikál,
könnye az ablakra fagyott.
Csöndbe burkolózik a táj,
koldusként a szélbe karol,
kifakult a fény a Tiszán,
színét elhagyta valahol.
Csöndbe burkolózik a táj,
télbe fordulnak a napok,
de az égbolt mégis vidám,
havat szórnak a csillagok.
---
Egyszer...
Egyszer elhalkulnak bennem a dalok,
némán ragyognak majd a csillagok,
a faágakon gubbaszt az esti szél,
egyszer engem is elér az a tél...
Egyszer elhalkulnak bennem a dalok,
az Isten tudja meddig maradok,
az életemet ugyan nem én kértem,
mégis kiteljesedett egészen.
Egyszer elhalkulnak bennem a dalok,
de talán mégsem leszek úgy halott...
és a szívedhez a lelkem hazajár,
és dalol a madár kint a kerti fán.
Csak Isten tudja meddig maradok,
egyszer elhalkulnak bennem a dalok.
---
Uccu neki
Faragj az esőcseppből
gyémántgyűrűt,
építs a felhőre palotát,
hajtogasd össze a csendet,
majd csinálj a Holdból
ostort: karikást.
Szüreteld le a csillagokat,
ültess az égboltra fát,
a köveket tanítsd meg énekelni,
csalogasd ide az Istennek
minden angyalát.
Fonj a patakból virágcsokrot,
fogd meg kezét a szélnek,
emeld fel könnyedén
a világmindenséget.
---
ha az Isten...
ha az Isten boldog volna
minden gyermek mosolyogna
édesanyák sem sírnának
otthont adna a Hazának
ha az Isten boldog volna
imáidra sok fényt szórna
áldott égről áldott földre
békét hozna mindörökre
*
ha az ember Ember volna
kard nélkül is boldogulna
tanítana szépre jóra
szíve mindig tiszta volna
ha az ember Ember volna
nem tiporna senkit porba
és a hit is úgy lobogna
hogy az Isten boldog volna
---
Tükröződések
Minden dalban ott vagy,
szivárványra hangszerelt valóságod
tükröződik a tóban.
A faágakon
madarak hintáznak,
csokrot köt
felhőkből a szél,
illatos égen
szerelmünk ragyog.
Körülöttünk
fény- tiszta
a táj,
égen és földön
nincs határ.
Tavasz van.
Igazi tavasz.
---
Tél közeleg
Tél közeleg,
hó lepi be majd a tájat,
jégvirágos mosolyában,
a fehér csendek megtalálnak.
*
A fehér csendek megtalálnak,
az égbolton száncsengő,
az angyalok is játszanának,
virgonckodik a szellő.
A fények vígan fogócskáznak,
tapsol már a napsugár,
a fák talán még sosem fáztak,
és az Isten táncot jár.
*
Tél közeleg,
a gyertyák gyúlnak odafent,
ragyog az est, ragyog az éj,
ragyog a békesség idebent.
---
Látnom kell minden valóságot
A csend választott mindig engem,
szabadon formáltam magamra,
lehettem bűnös vagy bűntelen,
a földön hevert, fölkaroltam.
Sosem akartam verset írni,
de az ihlet ott volt mellettem,
az apró fények gömbölyödtek,
sokáig leírni sem mertem.
Lehet csak a képzelet játszik
amikor a végtelenbe nézek,
de a szivárvány mindig látszik
utamon, akármerre lépek.
Nem tudom áldás-e vagy átok,
kérdéseimre nincs felelet,
és ha mégis jó úton járok,
előbb- utóbb válaszra lelek.
Látnom kell minden valóságot,
ha a mindenségbe merülök,
hogy majd a csend formáljon engem,
míg én az asztalomnál ülök.
---
Néha...
Olykor nézem az eget és az visszanéz,
az Isten tenyerében minden rész, egész.
*
Talán csak álmodom,
s a valóság fekete,
talán sosem láttam
a ragyogást, mégis
betakaróztam vele.
*
Néha távoli a táj, néha elhiszem,
hogy Isten tenyerében ott vagyok egészen.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
