Örökül fiamnak

Időm egyre fogy. S félek, hogy kevés lesz majd,
hogy átadjam neked mind, mit szeretnék, Fiam!
Még oly fiatal vagy, és kevés, mit megérthetnél
abból, mit apádnak örökül mind rád kell hagynia.
Így hát most csak nyomokat hagyok neked az élet
ösvényein, s a nyomok olvasására megtanítalak.
Arra, hogy nyitott szemmel menj mindig a Világban!
Úgy járj a nyomomban, hogy előttem haladsz!
Az én hibáimba te ne lépj. Kövesd azt az utat,
mit szíved mutat. De lámpásod az eszed legyen!
Célodtól semmi ne tántorítson el. Tudd, amiért
érdemes élni, hinni, akár feláldozni, ha kell. De
úgy tedd, hogy ne érezd áldozatodnak súlyát,
lelked könnyű legyen. Úgy adj, mintha kapnál.
Oly örömmel. Szíved s lelked kapuját sarkig tárd
mindig, miképpen a szemedet is. Mit felajánl
jó szívvel a Sors, bátran vedd el, ne késlekedj.
Mert minden könnyű perc nehéz órákat szül.
Szeresd barátod s becsüld. Magadnál jobban
csak ellenséged tiszteld. Ne menj türelmetlenül
a dolgok elé, mert mi akar, az úgy is megtalál.
Bátorságod az oroszláné, kitartásod a bivalyé
legyen. Feszülj a hámnak, ha húzni kell nehéz
igát is, de láncot magadon sose tűrj! Szabad nép
szabad fia legyél. Becsületed csak egy van!
Ne feledd! Ne add, s ne játszd el semmiért,
semmiképp. Zászlódon ne legyenek díszek,
csak egy szó: emberség! És tudd, hogy miért!
Isten, Haza, szeretet! E szavak vezessék életed!
Ősi hited el ne hagyd! Templomod önmagad
légy. Feloldozást, megbocsátást senkitől soha
ne várj. De te tudd tenni mindegyiket, szabad
akaratodból. Ne szégyelld a megbánás könnyét
arcodon. Ültess magot, és majd amikor kihajt,
neveld terebélyessé, s hogy egyenes, büszke
legyen. És még annyit…. Boldog legyél…Fiam.

Hét nyárfa

Az a hét sudár nyárfa… az állomással szemben.
Mint kik sosem érkező vonatra várnak csendben.
Istenem! Hogy megöregedtek. Koronájuk mára
megfogyatkozott, itt-ott már bizony száraz ágak
merednek a semmibe. De én még emlékszem… régre!
Amikor ifjún, karcsún törtek fel, szinte fel az égre!
Valamikor, rég… Ahogy a vonathoz siettünk egyszer
apámmal, ő a karján vitt, fáradhatatlan lendülettel.
Pedig már elég nehéz lehettem, úgy négy évesen.
Másra nem is emlékszem. Csak ez a nyárfás kép
maradt meg bennem. Meg Apám erős karja még.
És hogy egyszer, egy télen, csúszkáltunk a jégen!
Mi ketten. És a hét nyárfa, óriásként, fehéren
a zúzmarától, nézte, ahogy versenyben egymással
csíkot húztunk a bakancsunkra vert patkóvassal…
Évek szaladtak el a fák felett s alatt. Látták a nyárfák,
amikor lányaim, s fiamat vittem karomon, az állomás
felé. Nincs már tó, jég, apám is elment már rég.
Vigyázzuk emlékeinket. A nyárfák, az a hét…meg én.

A nap lefordult

A Nap lefordult az ég pereméről… Megint.
Már csak régi jó szokása. Az ember legyint…
Majd holnap. Majd másnap… Vagy egyszer.
Másképp tesz mindent. Minden másabb lesz.
De vajon a holnapod… És az én holnapom,
és hogy a mi holnapunk? Most ezt kutatom
az eget fürkészőn, miközben a Nap, vérző
vörösbe takarja fázó kedvesét, s a vén Föld
összegömbölyödve az ég ölén, elszenderül.
A Nap lefordult az ég pereméről… Végül.

Úgy ölelj

Úgy ölelj! Mint halott gyermekét az anyja,
ki még nem hiszi, hogy a két karja
csak drága halottját tartja.
Úgy ölelj! Mintha bármelyik pillanatban
az Élet ujjaink közül messzire szaladna,
s a vég magával ragadna.
Úgy ölelj! Ahogy még senkit nem öleltél,
ahogy még senkit nem szerettél,
és senkit nem szeretnél,
úgy ölelj!

A pillanat

Mondd, emlékszel még? Hogy volt egy Pillanat!
(Amiről azt mondtad, hogy ez már nem illanhat
el soha!) És amiért élni akartál! Vagy meghalni
akár. A múltat, esetleg még a jövőt is feladni.
Mert e pillanatban olyan mindegy volt minden.
(Meg amikor elmúlt. Már mindegy volt minden.)
És milyen kár, hogy csak akkor vettük észre:
ez volt a boldogság, amikor már régen véget
ért. A boldogság. Mert a Pillanat, örök marad.
Mindörökké az idő s tér közé, mint ék, ott ragadt,
miként léckerítés között, szakadt rongy darab.
Emlékszel hol maradt, hová lett az a pillanat?

Jönnél-e velem...

Jönnél-e velem minden pillanatban?
Legyőznéd-e félelmeid, ha kérem?
Tudnál-e bújni hozzám, akár talán
remegőn is, de vágyva az ölelésem?
Tárnád-e ki sarkig a szíved, lelked?
Adnád-e nekem, mi legszentebb,
lelkednek oltárát? Mondd hát!
S engednéd-e, hogy a rét virágából
koszorút fonjak hajadba? Jönnél-e
velem mezőn és réten, földön s égen?
Tudnál-e repülni, mint tán repültél régen?
Vagy akár mint soha még nem!?
Engednéd-e, hogy eléd térdelve
öleljem combod, s forró csókot
leheljek rajta végig? És sétáljunk
kéz a kézben, szemlesütve, vagy
éppen egymás szemében égve
belefeledkezzünk a tücsökzenébe?
Vagy hallgatva a csendet, kósza
fellegekbe karolva váljunk eggyé,
lélek a lélekkel, szív a szívvel. Hiszen
maholnap úgyis véget ér minden.
Az álom, a lét... szertefoszlik, miképpen
szappanbuborék. Mondd Kedvesem!
Jönnél-e velem minden pillanatban?