Kedves látogató, szeretettel üdvözöllek kicsiny kis világomban.
"Vannak mesék, amik sosem érnek véget. Bennünk is, közöttünk is történnek tovább. Vannak mesék, -- igen, vannak. Vannak, amíg csak gondolkozunk, amíg hiszünk, amíg remélünk, amíg szeretünk. Örök mesék. Éltető mesék. Az ember meséi"
(Pintér László)
Az oldalon található művek, szerzői jogvédelem alatt állnak.
© - Copyright Bármilyen formában történő felhasználásuk csak a művek szerzőjének engedélyével történhet
Csabai Andrea:
kaleidoszkóp
ma éjjel
elindultak a fák
városi varjak
üvöltésem
halott csendbe zárják
rád gondolva
borédes
impressziók közt
hárfám pihen
ezüstfeketében
a már késő
és nekem nem maradt más
mint hajnal előtt
megérinteni az eget
*
sokszor feltör az emberből
az egyszer
holdárnyékban
hiába szép szavak áttűnése
rozoga lábakon a már csak ő
beszédes számok eltévedt
zöldkártyás (v)iszonya
intim őszbe szökken
miközben egy elviselhető
tudatlan ballada
időtlen szemébe nézve
ott a megérkezés varázsa
*
összezsugorodott házak
nyikorgó csendjében
ébred
a korhadt idő
odakint vörösen zuhogó
fények csontszínű egén
a jóvolna
elgörbült megváltás
vijjogó madarai
halott fák lelkét tépik szét
s hiába fáj a táj
hallgat az isten
hallgatok én is
acélhideg
görnyedt házak
kulcsra zárt
padlás-magányában
megmozdulnak
a falak
odakint halódnak a fák
az egeken túli csendben
acél-hideg fények közt
a szél gúnyosan
kacag
a hegyekre rázuhan
felismerés
már az isten is
hallgat
és közönyösen a
síneken felejt egy
zakatoló életet
a vonat meg
restellt késni
pedig jó szokása
Holdfogyatkozás
fekete csillagok
csendjébe bújtam
---
már nem akarom hallani a
hangokat
sem látni a világosságot
a Föld sóhaja
is csak pusztulás
---
csobogástól zuhanásig
a Hold velem volt
és most
néma patak tükrén vérzik
Minden ébredésben
kiejtett kezéből az ég
zuhanok a tájjal
---
avar takar földet
zokog a fény
mély ölében
tél vár
lombját vesztette fádon
szél didereg
---
szédül bennem a csend
majd lassan elringat
míg alszom nem fáj az élet
---
de minden ébredésben
csontig égek
korhadt idő
dübörögjetek hangok
ébredjen minden élő
és holt világ
---
éj feketében most alszik a Hold
korhadt időben pusztul a táj
imáink fénye is hiába száll
elfordult tőlünk az ég
---
mondd ki még igaznak
hiszed magad
miből gondolod hogy isten lehetsz
csontszínű ég
vörösen zuhogó
vízesés torz hangjain
lebegő látomásoktól
vijjogó madarak tépik a
hajnal húsát
csontszínű ég zokog
s hiába hajoltak földig a fák
és koldultak harangszóért
a templomok
a feltámadás valahogy
ma is elmaradt
Egy álom után szabadon
a hajnal szürke hajába
halott fák lelkét tűzte a szél
patakok borzolt vizének
fekete csendjében
megindultak a hegyek
riadt fények bújtak vissza
barlangjaikba
kövek jajgattak
madarak könnye
koppant a földre
fájt a táj
örvénylett az égbolt
majd magába nyelt mindent
a pusztulást te hoztad
magaddal
én csak kinyitottam Pandóra
szelencéjét
Ébredő
Hajnali égen libbenő szélben,
zümmögő rétek illata száll,
ébredő házak ablaka nyílik,
mosolygó kertek napsugarán.
Hajnali égen cikázó fényben,
színes pillangót ölel a táj,
csobbanó patak pajkos cseppjétől
csalogány dalol dús lombú fán.
Hajnali égen szemed tükrében,
szívedet nyitja minden határ,
hegyek és völgyek kalandra hívnak
mosolygó utak napsugarán.
Télbúcsúztató
Suttognak a tulipánok,
mosolyognak a hegyek,
napsugarak nyújtózkodnak,
búcsúztatják a telet.
Tavaszi fán madár dalol,
víg hangjától szép a táj,
kinn a réten szellő szalad,
s összeér két szivárvány.
Fodrozódik a kis patak,
ibolyakék csobogás,
összekócolt fűszálakon
tiszta fényű ragyogás.
Őszi giccs
Már rég alszik a városok zaja,
halkuló imák simulnak az éjbe,
gyermeke álmát anyja betakarja,
és fák merengnek a messzeségbe.
Már rég alszik a korai madár,
csend - léptekkel indul útjára a hold,
levél ring a szellő suttogó dalán,
csillag-áldását szórja az égbolt.
Már rég alszik a nappalok fénye,
fáradt könnyeket hullajt az őszi táj,
s a barackízű nyár után cserébe,
ezüsthajnalát festi a határ.
Szívedbe rejtve
Dalolnak az erdők, rétek,
kacagnak a házak,
harmat csillan fűszálakon,
szivárványra várnak.
Patak csobban, szellő suttog,
napsugár az égen,
kacsint már a fodros felhő,
szemed fény-tükrében.
Virágszirmon tündér táncol,
zümmög a méhecske,
kirándulni megy a világ
a szívedbe rejtve.
gondolatfoszlányok
mikor félelem járkál
a vizeken
és tépett vitorlák
zokognak az
éjszakában
madarak sikolyától
reszket a hold
~~~
mikor lehunyják
szemük a mindenek
és elalszanak
a fák
a horizonton túl
csak a csend
marad
Télelő
Muzsikáló hangok között,
táncot jár az őszi szél,
ringatózó felhők fölött,
suttogja, hogy jön a tél.
Dér lehelte faágakra
hó-léptekben mese száll,
a didergő fűszálakra,
felkerül a sapka, sál.
Vár a szánkó, játszani hív,
csizmát húz a napsugár,
a szívedre száz mosolyt hint,
s álmaival körbezár.
Reszket az éjszaka...
Jajveszékelnek
a fák
pengeélű levelükkel
hasítják a szelet
reszket az éjszaka
összezsugorodnak
a házak
az ajtók mögött
bolyongó lábnyomok
nyikorgó csendjében
falak hullajtják
monoton könnyeik
festmények torzult arca lebeg
a padló fölött
és a csótány rágta
sóhajokban pislogó
szekrények
elfelejtik
tölgy - illatuk
reszket az éjszaka
- csak
az Isten tudja
meddig
hogy lásd...
ott leszek
minden apró mozzanatban
és egyetlen
rezzenéssel
írom felül a
felülírhatatlant
újjáteremtem benned az életet
hogy végre lásd
a fák narancsszínű
sóhaját
Ott...
Ott
hol
hajnali
harmatcseppek
csillogó csodájában
útra kelnek a
hegyek,
és végtelen dallamok
ölelik át a
Mindeneket,
mosolyognak a fák.
Ott
hol
málnaillatú szelek
suttognak az égre,
(áldásként a
messzeségre)
a szivárvánnyal összeérve…
ott,
állítsd meg az időt
egy pillanatra.
Fodros felhők est-színében
megpihennek most a házak,
nyári szellő ölelésben
hajladoznak lombos ágak.
Ring az álom, ringat a tó,
mesét súg a kék - csobogás,
alszik már a kis hintaló,
s bölcsőjében a kacagás.
Ezüstholdon ezüstmadár,
elhalkul a trilla hangja,
és szívedben hazatalál
csillagfénnyel betakarva.
Az oldalon található művek, szerzői jogvédelem alatt állnak. Bármilyen formában történő felhasználásuk, csak a művek szerzőjének előzetes engedélyével történhet.
|